KMK AKCIÓ

2015. március 3., kedd

Komal Kant: Mire jó a rosszfiú?



A LOL-könyvek sorozat újabb taggal bővül, ugyanis a Móra kiadó jóvoltából hazánkban is megjelenik Komal Kant: Mire jó a rosszfiú? c. regénye. Ennek örömére a Blogturné Klub öt bloggere bemutatja Luca és Ashton zűrös párosának fergeteges történetét.

2015. március 1-től, minden másnap egy-egy blogger teszi közzé a véleményét a könyvről, illetve rengeteg, a történethez kapcsolódó érdekességgel is találkozhattok majd, ha velünk tartotok. Érdemes követni a turnét, ugyanis nem csak plusz információkat tudhattok meg a könyvről és szereplőiről, de ahogyan az lenni szokott, nyerhettek is!
2015, Móra
320 oldal
Fordította: Kulcsár Júlia
Goodreads: 3,73
Besorolás: YA, romantikus, realista

Ashton keményen megdolgozott azért, hogy felküzdje magát a gimis tápláléklánc csúcsára. Amikor pozíciója váratlanul veszélybe kerül, bármire hajlandó, hogy mentse a menthetőt, még arra is, hogy segítséget kérjen a szomszédban lakó szexi rosszfiútól.
Luca és Ashton gyerekkorukban elválaszthatatlan barátok voltak, de évek óta szóba sem állnak egymással. A srácból mostanra tetkós, antiszoc rocker lett, aki enyhén szólva nem repes az örömtől, hogy kisegítse az elkényeztetett királykisasszonyt. Pláne nem úgy, hogy a pasiját kell alakítania!
A zűrös páros kezdetben legszívesebben megfojtaná a másikat egy kanál vízben, de az igazi gondok akkor kezdődnek, amikor kiderül, milyen félreértés miatt szakadt meg köztük a kapcsolat hét éve.
Eddig az tűnt lehetetlennek, hogy öt percnél tovább elviseljék egymást, most meg az, hogy öt percnél tovább levegyék a kezüket a másikról…


Előre leszögezem, hogy imádom a középiskolákban játszódó történeteket - akár az USA-ban játszódnak, akár bárhol máshol és imádom a rosszfiú - jókislány felállásokat. Ezt lényegesnek tartom elmondani, mielőtt megkapom, hogy én már "kinőttem" ezekből a történetekből és nem értem a lényegét.

A történet szerint Ashton és Luca gyerekkori jóbarátok. Elválaszthatatlanok voltak egészen addig, ameddig Luca 10 éves korában elveszíti az édesapját, ami miatt a fiú teljesen magába fordul és Ashtont teljesen elvadítja magától. A két fiatal 7 éven át nem is beszél egymással, bár még mindig szomszédok. Ashton az iskola "elitjébe" kerül, pomponlány lesz, sőt a vezetői posztra tör, míg Luca eleinte magányos farkasként, majd megtalálva a saját barátait, együttest alakít, de az iskolai ranglétra alján kullog.
Persze Ashton "királysága" nem tart sokáig, hisz az elitben mindig vannak irigyek és hamarosan számkivetettként, egyedül találja magát és ekkor figyel fel a fiúra, akivel nagyon sokáig a legjobb barátok voltak. Vajon képesek a barátságukat újra feléleszteni? Vajon történhet-e köztük több is, mint barátság? Vajon Ashton érzelmei valósak vagy csak a fiút akarja felhasználni arra, hogy visszajuthasson a csúcsra?

A történet a megszokásig klisékre épült, de ez még nem is lett volna probléma. Hasonló történetet eleget
olvashattunk már, de mindig volt valami, ami miatt az adott regény mégis közel került a szívünkhöz. Ez lehetett akár a főhősnő, akár a főhős, akár a szerelmi szál vagy bármi más. Ennek a regénynek azonban a legnagyobb problémája a főhősnő. Nem tudom, hogy az írónőnek mennyire volt az a célja, hogy Ashtont utáljuk már az elejétől kezdve, de ez tökéletesen sikerült neki. Még egy ilyen sekélyes, önző főhősnőről, mint Ashton, rég nem olvashattam. Az ilyen karakterek általában a "rosszlányt" alakítják a könyvekben, így már az elején furcsállottam, hogy a regény címében is Luca lett a rosszfiú. Az a fiú egyáltalán nem rossz. Én, aki már épp elég rosszfiúról olvashattam, tudom, hogy Luca a rosszfiúk között valahol hátul kullogna, inkább a jófiúk között lenne a helye. Persze, feketében jár, festi a szemét, a haját, rockbandája van, nem az elittel "nyomul", de emiatt lenne rosszfiú? Nem hinném.
A regényt két szemszögből olvashatjuk, a két főhősünk szemszögéből, ami csak még inkább megerősített engem a fentiekben. Ashton úgy sem lett egy cseppnyivel sem szimpatikusabb, hogy beleláthattunk a gondolataiba. Sőt! Jobb lett volna szerintem, ha nem ismerjük meg azokat és az írónő inkább E/3-ban ír a szereplőkről. Ashton testesíti meg a pomponlányok sztereotípíáját, ami ellen szerintem maguk a pomponlányok is már régóta küzdenek: semmi nem érdekli, csak a siker, a csillogás, hogy a cheerleaderek vezetője lehessen, hogy a focicsapat kapitánya felfigyeljen rá és összejöjjenek - gondolatban már a közös életüket is eltervezte. És hogy a célját elérje, bárkin képes átgázolni. Mindemellett a végletekig naív? vagy buta? vagy csak elkeseredett? hogy a maradék önbecsülését is feladva képes megalázkodni azok előtt, akik tönkreteszik. Hát nem egyszerűsítette le a dolgomat Ashton. A regény nagy részében olyan ideges voltam rá, hogy legszívesebben megcsapkodtam volna.
Ehhez képest Luca szinte elveszett a nagy, Ashton elleni utálatomban. Pedig normál esetben imádtam volna a fiút, mert aranyos, kedves, segítőkész, rejtélyes és nagyon-nagyon jóképű - nemcsak Ashton, de az iskola többi lánya is hamar felfedezi ezt. Egyáltalán nem értettem, hogy mit leszik Ashtonon - oké, rendben van, a lány megtestesíti azt, amit a fiúk a legtöbb esetben egy lányban keresnek: attraktív, szőke, vékony. Elhiszem, hogy gyerekként imádták egymást, de az az idő elmúlt és az idő múlása Ashtonból nem a legjobbat hozta ki.
Az viszont biztos, hogy a kettőjük közti kémia elég erős volt. Imádtam olvasni a közös jeleneteiket, főleg, amikor azt Luca szemszögéből olvashattuk:).
Viszont amennyire nem fogtak meg a főszereplők, olyannyira imádtam az anyukákat! Ashton anyukája egyrészt író, ami számomra már egy pluszpont, másrészt a két anyuka hatalmas lelkesedéssel próbálja újra összeboronálni a fiatalokat:). Luca anyukájának a reakciója a konyhai jelenetben is pontosan ezt mutatja, hiszen nem vagyok benne biztos, hogy más anyuka is így reagált volna arra, amit ott látott:).

Összességében nem mondom azt, hogy ez a könyv rossz, mert (még ha ez így rosszul is hangzik nagyon) szerintem nagyon élethű képet fest az amerikai tinik, néha "élet-halál harcnak tűnő" szociális életéről, az írónő pedig sikeresen megalkotott egy olyan karaktert, aki, még ha negatívumként is, de mégis kitűnt a többi hasonló korú főhősnő közül és kellő témát ad az olvasóknak egy jó időre. Ráadásul a regény nyelvezete fiatalos, gördülékeny, így könnyen akár egy ültőhelyben is el lehet olvasni.
És hogy érdemes-e elolvasni? Igen, szerintem érdemes. De Ashtont és a történetét semmiféleképpen nem említeném pozitív, követendő példaként egy fiatal számára sem. Inkább tanulságként hoznám fel, hogy ezt így soha ne csinálja senki. 
 

Borító: Nem rossz, bár én a képekről pont fordítva gondolnám a párost, a fiút jófiúnak és a lányt rosszlánynak. :) 

Kedvenc karakter: Luca anyukája és Ashton anyukája 

Szárnyalás: a kémia Ashton és Luca között

Mélyrepülés: Ashton viselkedése 

Érzelmi mérce: fiatalok és zsizsegnek a hormonok, de minden a YA keretei között:)

Értékelés:

Blogturné extra - Cheerleading - a pomponlányok

A cheerleading, magyarul hajrázás, szurkolás vagy vezérszurkolás modern sportág, amely a torna, az akrobatika és a tánc elemeit ötvözi. Elsősorban csapattevékenység, amely szorosan kapcsolódik más sportágakhoz, főleg az amerikai futballhoz, a kosárlabdához, a labdarúgáshoz.

A kialakulását két elmélethez kötik.
1) A XVIII. század végén, amikor Napóleon bevonult Párizsba, a lova előtt felcicomázott fiatal lányok haladtak, akik virágszirmokat szórtak, labdákat dobáltak és pálcákat pörgettek
2) A másik elmélet szerint - és ez a valószínűbb, az egész hajrázás az Egyesült Államokból indul, ahol az 1870-s években megalakult az első Pep Club az amerikai Princetoni Egyetemen. Ekkor még csak és kizárólag férfiak szurkoltak.
A Princetoni Pep Club
Az I. világháború után, pontosabban 1923-ban vehettek először nők is részt a szurkolásban, ami többek között annak volt köszönhető, hogy azokon a területeken, ahol addig csak férfiak dolgozhattak, a nők is egyre inkább tért hódítottak és átvették a férfiak helyét.

A Minnesotai Egyetem cheerleader lányai 1923-ban
1948-ban alapította meg Lawrence Herkimer a Hajrázók Nemzeti Egyesületét és ő találta fel a pompont is 1956-ban, mint a hajrázók segédeszközét. 

Lawrence Herkimer és a cheerleader lányok
Az 1960-s években lett a hajrázás megszokott és mindennapos dolog, bár az akkori egyenruha eléggé konzervatívnak számítana a mostani egyenruhákkal szemben. Ekkor alakult ki a pomponlányokkal szembeni előítélet is, hiszen akkoriban csak a legszebb lányok kerülhettek be a csapatokba és alapvető feltétel volt a szépség. Ekkoriban kezdtek koreográfiákat is betanulni.
Az első bajnokságot 1978-ban rendezték meg és innentől vált szokássá az, hogy az egyeteim hajrázó csapatok tagjai ugyanolyan ösztöndíjat kapjanak, mint a futballjátékosok.
A 80-s évektől kezdődött el a hajrázás valódi felemelkedése, középiskolai bajnokságokkal és ekkor alakultak ki azok a formák, gyakorlatok és a tagoktól elvárható minimum-követelmények, amit a mai napig is használnak.
A 90-s évektől kezdett elterjedni a hajrázás Európában és Ázsiában is, napjainkban pedig már több, mint harminc országban, több, mint négymillió regisztrált tag üzi ezt a sportot.
  

Érdekességek:
  • Bár a hajrázók mintegy 97%-a nő, a sportágat a férfiak találták fel és űzték kizárólagosan az 1920-as évekig. A professzionális csapatokban már fele-fele arányban vesznek részt nők és férfiak.
  • Az amerikai hajrázók 83%-a B-s vagy annál jobb tanuló (ez Magyarországon a négyesnek felel meg). Az egyetemeken is sok a hajrázó, akik csak bizonyos tanulmányi átlag fölött kapnak ösztöndíjat a sportteljesítményükért.
  • Az USA-ban egy átlagos hajrázó körülbelül 160 centiméter magas és körülbelül 49 kiló.
  • A hajrázó nők 98%-a atletizált korábban,
  • A hajrázók 62%-a űz versenyszerűen más sportágat is.
  • Az USA-ban az iskolák 80%-nak van pomponcsapata, többségük amerikaifutball-csapathoz kötődik.
  • A leggyakoribb hajrázó-sportsérülés a törött kar és a felhasadt száj.
  • A hajrázók 12%-a 5 és 13 év közötti gyerek.
Forrás: Wikipédia , The History of Cheerleading

Nyereményjáték:
Luca apja halála után megváltozott. Haját feketére festette, testére tetoválások kerültek, és megalapította saját garázsbandáját. Mi pedig elirigyelve tőle ez utóbbit, úgy döntöttünk, megteremtjük a magunk rockegyüttesét, méghozzá nem is akármilyen tagokkal! A casting során magyar és külföldi kiválóságok közül szelektáltuk ki azt az öt kedvencünket, akikből létrehoztuk a Szkeptikus Spirál btk-s változatát.

Nektek nincs más dolgotok, mint..
1) ...elindítani kedvenc rockzenéteket (természetesen csak a hangulat megalapozása végett javasolt, de nem kötelező).
2) …az állomásokon található információmorzsák alapján kitalálni, melyik híres zenészről van szó, majd beírni a nevét a rafflecopter doboz megfelelő mezőjébe. És ezt megismételni minden állomáson, hisz egy együttes csak akkor az, ha minden tagja megvan. (Kötelező!)
3) …keresni a blogturnés rockbandánknak egy frappáns nevet. (Nem kötelező, de extra pontokat ér.)
4) Figyelem! A kiadó kizárólag magyarországi címre postáz! A nyertesnek 72 óra áll rendelkezésére válaszolni az értesítő email-re, különben automatikusan újrasorsolunk.
1977. december 7-én születtem Stockportban. Még csak öt éves voltam, amikor először kipróbáltam nővérem zongoráját. Azután különféle tárgyakból kíséreltem meg hangokat kicsalni. Dobolni tanár segítsége nélkül, hallás után tanultam meg egy jazzegyüttes koncertjének hatására.
Matthew Bellamy-val és Chris Wolstenholme-mal együtt alapítottuk meg angol rockbandánkat, melynek jelenleg is a dobosa vagyok.
 
 

A blogturné további állomásai:
Március 1 - Media Addict
Március 3 - Kelly Lupi olvas
Március 5 - CBooks
Március 7 - Dreamworld
Március 9 - Zakkant olvas 

1 megjegyzés:

  1. Imádom ezt a bandát és a dobost én is szívesen látnám a rockegyüttesemben! :D
    - A

    VálaszTörlés

Rendszeres olvasók