A fülszöveg első mondata viszont már rögtön egy kicsit félrevezetett. Azt ígérte, hogy egy lány és a macskája száll szembe a sziget leghatalmasabb bűnbandájával, ami persze jól hangzik, csak éppen nem egészen így történik. Tosiko és Mocsi valóban elindítják az eseményeket, de hamarosan egy egész kis csapat veszi körül őket, és bizony mindenkinek meglesz a maga szerepe abban, hogy miként alakulnak a dolgok.
A történet Esőárnyék Városában játszódik, ahol nem éppen egyszerű az élet: a nélkülözés, a korrupció és a rettegett Szerencsés Varjak bűnbanda uralma határozza meg a mindennapokat. Itt él Tosiko, Dzsun és Mei, három testvér, akik bosszút esküdnek az őket felnevelő nagynénjük gyilkosával szemben. Amikor Tosikónak sikerül megszereznie a banda vezérének féltve őrzött sárkánygyöngyét, olyan események láncolatát indítja el, amelyekre egyikük sem számított. A gyöngy különleges ereje, a császárnő fiának figyelme, a különös lények és a szigetet behálózó titkok hamarosan egy sokkal nagyobb kaland közepébe sodorják őket. De vajon elegendő lesz a bátorságuk ahhoz, hogy szembeszálljanak azokkal, akik az egész világukat uralni akarják?
Az izgalmas kezdés után számomra egy kicsit leült a történet, és bevallom, volt olyan pont, amikor még nem igazán láttam, merre szeretne haladni a szerző. Aztán valahol a könyv közepe táján elkezdtek összeállni a kirakós darabkái, a végére pedig kifejezetten izgalmassá vált az egész. Őszintén szólva én valami „sima” japán fantasyt vártam, ehelyett viszont egy meglehetősen érdekes műfaji keveréket kaptam. A hagyományos fantasy elemei mellett megjelent a steampunk hangulat, és mindez egy izgalmas kalandregénnyel egészült ki. Elsőre talán szokatlan kombináció, de ahogy haladtunk előre, egyre inkább helyére kerültek a dolgok.
És ha már fantasy, akkor nem mehetek el szó nélkül a sárkányok mellett sem, mert egyszerűen imádtam őket! Annyira kellettek ehhez a történethez, ehhez a világépítéshez és a folklórhoz, hogy el sem tudnám képzelni nélkülük az egészet. Számomra ők adtak hozzá még egy különleges réteget a történethez, és bevallom, az egyik legnagyobb kérdőjel is velük kapcsolatban maradt bennem. Mi történt a kis sárkánnyal? Vajon a folytatásban is fontos szerepet kapnak majd? Én nagyon remélem, mert szívesen találkoznék még velük!
Különösen tetszett, hogy több szálon futottak az események. Eleinte nem igazán értettem, miért van szükség a császárnő fiának, Harunak, illetve egy nem túl sikeres bandatagnak, Theónak a történetszálára is. Úgy éreztem, hogy Tosiko, Mocsi (és a többiek) kalandja önmagában is elég érdekes lenne, de szerencsére a szerző nem véletlenül építette fel így a történetet. Szépen lassan összeértek a szálak, és végül mindenkinek meglett a maga helye ebben a nagyobb egészben.
Tosikót nagyon szerettem! Igazi talpraesett főhősnő, aki a kezdeti, meglehetősen személyes bosszúvágyát képes félretenni, amikor rájön, hogy sokkal nagyobb dolgok forognak kockán. Nem ragad bele a saját sérelmeibe, hanem képes egy sokkal nagyobb kirakós fontos darabkájává válni, és véghezvinni azt, ami elsőre szinte lehetetlennek tűnik. Jó volt látni, ahogy a saját céljai mellett egyre inkább felelősséget vállal másokért is.
Theo már egy kicsit más történet. Őt is lehet szeretni, hiszen egy eszes, okos srácról van szó, aki a sajnálatos múltja miatt kerül a Szerencsés Varjak közé. Ugyanakkor végig azt éreztem, hogy valójában egyáltalán nem való oda. Az a bizonyos döntése, amivel valószínűleg sok olvasónál ki fogja verni a biztosítékot, nálam azért egészen más megvilágításba került. Persze lehet azon gondolkodni, hogy ki mit tett volna a helyében, de őszintén szólva nem érzem úgy, hogy igazán választási lehetősége lett volna. Szerintem abból a helyzetből a lehető legjobbat hozta ki, még akkor is, ha ez nem feltétlenül lesz mindenki számára szimpatikus.
És persze ott van Haru, a koronaherceg! Egy kissé unatkozó, elkényeztetett fiatal fiú, akiről elsőre nem feltétlenül gondolnánk, hogy különösebben sok vizet fog zavarni. Aztán mégis olyan dolgokat hoz létre, amelyeknek komoly jelentőségük lesz a történetben. Számomra egyértelműen nála volt a leglátványosabb a karakterfejlődés, és bevallom, a végére kifejezetten megkedveltem. Sőt, nagyon szívesen olvasnék még róla, mert úgy érzem, bőven van még benne lehetőség!
Ami viszont egy kicsit bosszantott, az a könyv sorozathoz való tartozásának kommunikációja. Nem ez az első alkalom, hogy egy kiadónál valahogy „megfeledkeznek” arról, hogy jelezzék: az adott regény egy sorozat része. Én például teljesen abban a hitben kezdtem neki a Félhold árváinak, hogy egy önálló történetet fogok olvasni, amelynek a végén szépen megkapom a várva várt lezárást. Aztán hát persze, hogy nem...
Mondjuk, hozzáteszem, hogy a szerző egyetlen szál kivételével a többit olyan szépen elvarrta, hogy ha soha nem érkezne folytatás, akkor sem érezném úgy, hogy teljesen befejezetlenül maradt volna a történet. Az az egy bizonyos nyitva hagyott szál viszont kifejezetten izgalmas, és éppen eléggé felcsigázott ahhoz, hogy kíváncsi legyek a folytatásra. Szóval igen, szeretném olvasni a következő részt, de azért a kisördög és a kérdés ott motoszkál a fejemben: miért kell nekem a moly.hu-n utánanéznem annak, hogy egy könyv sorozat része-e? Miért nem lehet ezt feltüntetni a borítón, a fülszövegben vagy legalább valahol a könyvben? Nem hiszem, hogy olyan nagy kérés lenne, cserébe viszont az olvasó is tudná, mire számítson.
Összességében a Félhold árvái egy érdekes, több műfajt ötvöző fantasy-kalandregény lett, amelynek ugyan idő kellett, hogy igazán magával ragadjon, de a végére abszolút sikerült felkeltenie az érdeklődésemet. Nem egészen azt kaptam, amire eredetileg számítottam, de ez végül nem feltétlenül vált a könyv hátrányára. Tosiko, Haru és a többiek kalandja, na meg a sárkányok, kellemes meglepetést okoztak, és most már kifejezetten kíváncsi vagyok, merre viszi tovább a szerző ezt a történetet.
